Dr. Mészáros Gabriella

DipWSET, nemzetközi borakadémikus, szerkesztő, oktató, szakíró

Eredeti szakmám szerint jogász vagyok, ügyvédként 1999-ig dolgoztam, Ebben az évben szereztem meg Ausztriában, Ruszton első magyarként az IW (AIWS) címet. Férjemmel, dr. Rohály Gáborral 1990 óta aktívan dolgozom a borfogyasztási kultúra hazai meghonosításán, kezdetben a Hét Borbírák Rendje, később a Borkollégium keretei között. Elsősorban oktatónak tartom magam, hiszen mindennapjaim legnagyobb részét ma is az oktatás, kóstolók összeállítása teszi ki. Mellette marad azért idő cikkek, sőt időnként még könyvek írására, szerkesztésére is. Járom az országot, kóstolok - és le is írom, amit tapasztalok.

Nem minden előzmény nélkül való, hogy a bornál kötöttem ki. Világéletemben szerettem főzni. Anyám is rengeteget főzött; nálunk állandóan sült, fortyogott valami. Már ekkor megfordultak nálunk olyan borok, amelyek egy-egy eldugott hordóból, a pincemester saját fogyasztásra eldugott készletéből kerültek elő. Később, amikor férjemmel a Balaton-felvidéken elkezdtük járni a kis helyi pincéket, kiderült, hogy már a ’90-es években is voltak kitűnő borok, csak ezek nem jutottak el a budapesti éttermek asztalaira. Emellett a mindössze 350 tőkés saját szőlőnkben az alapműveleteket is megtanultuk lassan.

A Balaton és Somló mindig a „hazait” jelenti, s bármennyire tisztelem is a furmintot, az „otthon” nekem az olaszrizling marad. Azt hiszem, egyetlen fő ismérve van a nagy boroknak, ez pedig a kifogástalan minőség, tisztaság és egyéniség. Hogy saját vagy épp szeretteim örömére mit veszek le a polcról, azt mindig az alkalom, a társaság dönti el. Egy ponton túl számomra csak a BOR létezik. Ez valahol olyan, mint a zene vagy éppen táj, műalkotás egy-egy darabja. Ha megvan benne az a plusz, ami nem marad idegen, akkor teljesen mindegy, hogy fehér-e vagy vörös, száraz-e vagy édes.


Az idei kóstoló, akárcsak a korábbiak, hozott pozitív és negatív meglepetéseket is. Még mindig lenne hová fejlődni, különösen érzem ezt a vörösboroknál. Hordóhasználat terén nem állunk még a csúcson; ezzel együtt néhány izgalmas és ígéretes kékfrankos magával ragadott. A száraz fehér kínálatban, azt hiszem, jobb a helyzet: sokkal kiegyensúlyozottabb, elegánsabb borokat kóstolhattunk. Az édes sor hozta korábbi formáját, a 2013-as ragyogó évjárat fiatal aszúi ezúttal is kitűnő arányokat és komoly potenciált mutattak.